Szabadnak lenni.
A legtöbb ember számára ez azt jelenti, hogy megteheti, amit akar. Ritkán közelítjük meg abból a szempontból, hogy szabadnak lenni tulajdonképpen épp annyira jelenti azt is, hogy nem kell megtenned, amit nem akarsz. Ugyanígy szabadnak lenni a legtöbb ember számára egy teljesen hétköznapi élmény, hiszen jó esetben senki sem veri őket láncra, nem kényszeríti rabszolga munkára és nem kötelezi ostorcsapásokkal, hogy akaratuk ellen cselekedjenek.

A szomorú hír az, hogy az előbb említett legtöbb ember ennek ellenére egyáltalán nem szabad. Van ugyanis nagyon sok önként viselt láncunk, amik ólomsúlyként nehezednek ránk és megbénítanak. A félelem, a szorongás, az önbecsülés hiánya, az úgyis mindegy, a fájdalom úgy telepednek ránk, mint a tűz után szálló pernye a kiégett földre és elfednek mindent, ami minket önmagunkká tesz. És vannak olyan láncok, amik nem a földhöz kötnek, hanem mozgásra késztetnek, fellöknek és ide-oda rángatnak, akaratunk ellenére csinálnak belőlünk rongybabát és mi a tanult tehetetlenség miatt hagyjuk, hogy sodorjon minket az ár. A megfelelési kényszer, a nem vagyok elég, csak akkor ha…, a csak akkor lehetek, boldog ha…., a vágyak, amik nem a belsőnkben születnek, a vágyak, amik után olyan észvesztve futunk, mintha az életünk múlna rajta, a vágyak, amik saját sérült önképünket fogják majd befoltozni. Egy időre. Aztán ha levásik a festék, és alatta újra kikandikál a hatalmas lyuk, akkor újabb megoldás kell, újabb láncot tesznek a karunkra és meglódítanak az irányba.

Nem te vezeted az életed, nem a saját életed éled, nem a saját hangod hallod a fejedben és közben minden nappal egyre gyengébb leszel az ellenálláshoz és egyre gyávább ahhoz, hogy változtass. Az ego nagyon képzett kártyajátékos. Mindenre van válasza. Mindig mindent megmagyaráz. Mindig elmondja, hogy miért nem kellene semmit tenned, hiszen holnap is van nap, meg holnapután is, lehet, hogy hirtelen minden másképp lesz. Egyszerre minden megváltozik. Egyszerre kiderül az ég, csak úgy, “magától” és te megkapod a jutalmad azért, hogy nem tettél semmit. Nos a semmittevésnek pont a semmi a jutalma. Ez a szomorú.

Várhatsz arra is, hogy megmentsenek, de a gyáva ember csak egy másik gyáva embert fog bevonzani. Két sérült önbecsülés egymásra talál és kiszívják egymásból a maradék életerőt, miközben nem kell fejlődni, hiszen a másik léte igazolást ad arra, hogy így is lehet élni.
És az érem másik oldala? Mikor úgy teszel dolgokat, hogy nem akarod, mert az egod meggyőz róla, hogy a vágy, amit kergetsz tökéletesen betölti majd a benned levő űrt? Nos, van egy rossz hírem. Nyílt törésre nem igazán jó gyógymód a sebtapasz. Ott a csontot helyre kell tenni, annak be kell forrnia, az fájdalom, az szenvedés, az türelem és idő. De te kergeted a sebtapaszt, mert az egod meggyőzött róla. Elmondta, hogy azért nem érzed magad értékes embernek, mert az a dolog vagy az a személy még nem a tiéd, akkor minden egyes mozdulattal, minden egyes szóval és minden egyes gondolattal mélyül majd a seb az igazi valódon, elárulod magad, szembeköpöd magad, hátat fordítasz az értékeidnek és figyelmen kívül hagyod, hogy elemi erővel ordít a fejedben a fájdalom hangja, mint a Biblia szerint Jézus tette a kereszten, hogy “Miért hagytál el engem?”.

Nincs rosszabb annál, ha saját magad hagyod cserben. Ha nem vállalod a cselekvést, holott tudod, hogy mit kellene tenned és hagyod, hogy az önként vállalt rabság elnehezítse a lépteid, míg végül lerogysz és mozdulni is képtelen vagy. Saját dühöd fog ellened fordulni, mert ő azt akarja, hogy menj, hogy csinálj, hogy építs, hogy állj ki magadért. És a másik oldalon: ha hagyod hogy a külvilág ingerei dróton rángassanak, ha nem fordulsz magad felé, hogy megnézd, mi a probléma, mert a saját egod keményedett áttörhetetlen páncéllá, a páncél alatt meg egyre jobban mérgesedik el a sebed, de te futsz a sebtapasz után, akkor belülről fog felemészteni a méreg, bejut a véredbe, átjárja a sejtjeid és végül azt sem tudod, ki az, aki cselekszik: te vagy a saját fájdalmad.

Szabadnak lenni.
Szabadnak lenni azt jelenti, hogy lenézel a saját láncaidra, észreveszed őket, hozzuk érsz, és ráeszmélsz, hogy egyiken sincs bezárva a lakat. Azért függnek rajtad, mert hagyod. Ekkor veszel egy nagy levegőt, olyan nagyot, amilyet évek óta nem, és hagyod, hogy lecsússzon a csuklódról a béklyó. És sírva öleled magadhoz az elhagyott önmagadat, hogy itt vagyok, nincs semmi baj, nem hagylak többé cserben.
Szabadnak lenni azt jelenti, hogy mikor elindulnál egy irányba, ahova a vágyaid rángatnak, nekifeszülsz a láncnak és magad felé rántod. Majd fogod a páncéllá merevedett egodat, és darabokra szaggatod, hogy kiszabadíts a belső magodat, aki mint egy újszülött, először fog felsírni, először fogja látni a napvilágot és először hallja meg a fülében a saját szívdobogását.

Ezután egy ideig majd a semmiben lebegsz.
A régi már nincs. Az új még nincs.
Itt az ideje felépíteni a saját életed.

Válasz írása:

(opcionális)

Még nem szólt hozzá senki.